A klisékről – rossz dolog-e a klisé?

Mindenki találkozott már klisével. Ennek a kifejezésnek sokszor erősen negatív jelentéshozatala van, sértésnek érezhetjük, ha a történetünket valaki klisésnek érzi, azonban a klisésség önmagában nem feltétlenül hiba.

Photo by LUM3N on Unsplash

A klisé (vagy közhely) gyakran használt kifejezést jelent, ami ezáltal elveszíti az eredeti hatását. Ezen túl használjuk más gyakran előforduló elemekre történeteknél (de más ágaknál is, pl. filmeknél, festészetnél, stb.).

(Érdekesség: ma már nem annyira használják, de a régi nyomtatólemezek egy fajtáját is klisének nevezik.)

Miben állhat a regényed kliséssége?

· Állhat a konfliktusban (pl. rosszfiú fogadásból megpróbálja felszedni a szürke egeret, de közben beleszeret; egy titkos természetfeletti világba csöppen egy átlagos fiatal, amit aztán neki kell megmentenie; az „én vagyok az utolsó ember a Földön” konfliktus).
· Lehet a karaktereiben (ami általában akkor érződik igazán, ha a karakter egydimenziós).
· Lehet egy eleme, egy esemény (pl. a főszereplőről kiderül, hogy ő a kiválasztott; vagy a főgonosz hosszas beszéde, amiben kiderül a motivációja, miközben a főszereplőnek ezzel sikerül időt nyernie)
· Lehet a szóhasználata, maga a módja annak, ahogy a történetet meséljük.

Úgy gondolom, nincs gond azzal, ha egy történet klisés. Minden történetben van valami, ami egyedivé teszi, ami csak a tiéd, így nem hiszem, hogy csak akkor érdemes megírni egy regényt, ha még nem írtak meg hasonlót. Még akkor is, ha szinte csak klisés elemeket alkalmazol, senki nem fogja ugyanúgy megírni a történetet, ahogy azt te tennéd.

Mára annyi professzionális és amatőr regény íródott, hogy szinte nincs is olyan elem, amit valaki nem használt volna már fel előtted, vagy ha nem teljesen ugyanúgy, akkor nagyon hasonlóan, de ezen nem is szabad stresszelni. Írd azt, aminek élvezed a megírását, ne hagyd abba csak azért, mert klisésnek találod az alapötletet.

Hogyan lehet elkerülni vagy jobbá tenni a kliséket?

Mondhatnám azt, hogy fordítsd ki a klisét (amit persze lehet), azonban szerintem a klisésség elkerülése nem merül ki ennyiben. (Illetve az is megfigyelhető, hogy mivel egyre többen gondolnak a klisék kifordítására, így már maga a kifordított klisé is kezd klisévé válni.)

Természetesen csinálhatod ezt is, én azonban más megközelítést szeretnék most inkább részletezni:

Ha minden történetnek csak az alapját nézzük, vagy kiragadunk egy fontos elemet belőle, akkor láthatjuk, hogy rengeteg regényben megtalálhatjuk ugyanazokat a részeket.

Például:

A jövőben az általunk ismert világ/az adott ország csoportokra van bontva pl. funkció szerint.

Ez megjelenik a Beavatott sorozatban, az Éhezők viadalában, a Vörös lázadásban, csak hogy egy-két ismertebb példát mondjak. De a csoportokra osztás megjelenik a Harry Potterben, a Grisha univerzumban, és még sok másik regényben.

Gyakran ismételt elem az, hogy a főszereplő egy előle teljesen elrejtett világba csöppen (pl. Harry Potter, a Végzet ereklyéi), de szinte minden történet azzal kezdődik, hogy a főszereplőt nagymértékben kirántják az eddigi környezetéből (Éhezők viadala, Beavatott, stb.).

Először is, miért használják akkor ezeket az elemeket olyan gyakran? Azért, mert általában jól működnek, és a végtelenségig variálhatóak. Hiszen láthatjuk, hogy nagyban különbözik a fentebb említett regényekben a csoportbeosztás, így attól függetlenül, hogy „klisés”, érdekes marad.

A „kiválasztott” klisé is azért működik, mert segíti a motivációt, a karakterfejlődéshez is hozzátesz valamit, illetve általánosságban véve érdekes egy olyan karakterről olvasni, aki igazán benne van a dolgok közepében. (Természetesen más felállás is működik!)

Másodszor pedig, ha úgy vesszük, szinte minden történet alapja klisés, hiszen ha lecsupaszítjuk a részleteket, ködösítünk, akkor csak pár kategória marad a végére. Egy klisés alapot azonban könnyen izgalmassá tehetsz érdekes elemekkel, különleges kombinációkkal, megragadó stílussal vagy karakterekkel. A részletek és a TE az, ami egy klisét megtör, amitől bármilyen történetet imádni tudunk attól függetlenül, hogy tudjuk, hogy az klisés. Sőt, egy jól megformázott, jól részletezett klisénél még az is lehet, hogy az olvasónak fel sem tűnik a történet kliséssége.

Fel kell ismernünk, ha a történetünk klisés, azonban nem szabad, hogy ez elvegye a kedvünket a megírásától. A kliséket nem nyomtalanul el kell törölni a föld  színéről, hanem az olvasásukat élvezhetővé kell tenni, kidolgozni az adott elemet annyira, hogy a kliséssége ne legyen zavaró.

A karakterek közhelyessége általában a karakterábrázolásban jelenik meg.

Például közhelyes az, hogy:

·         Egy boszorkány csak idős, horgas orrú, szemölcsös néni lehet, aki mintás köntöst hord és az egész lakása tele van mindenféle kacattal.

·         A vámpírok csak fekete térdig érő szövetkabátot vagy hosszú köpenyt hordanak, fekete hajuk van, soványak és általában elég magasak is, szinte kivétel nélkül extrém rideg a személyiségük.

·         A vérfarkasok barna bőrűek, izmosak, törzsi tetoválásaik vannak és emberként is állatias a viselkedésük.

·         A főszereplő mentora egy minimum idős bácsi, aki egyébként nagyon hallgatag, szeret csendben elmélkedni, és vagy nagy bölcsességet mond, vagy semmit.

·         A főszereplő legjobb barátja gyönyörű, mindig jókedvű és kiemelkedően népszerű.

Ennél is kitartok amellett, hogy önmagában nem probléma az, ha klisés karakterek fordulnak elő a történetedben, azonban energiát kell fektetni abba, hogy ezek a szereplők ne álljanak meg a klisénél. Persze mindig öröm valami újjal találkozni, olyan boszorkánnyal, vámpírral, akik a közhelyekkel szemben mennek, azonban egy közhelyes karaktert is fel lehet dobni és érdekessé tenni olyan részletekkel (pl. a személyiségének különböző részletei, aspektusai, egy hobbi, egy érdekes háttértörténet, valami más (a boszorkány egy huszonegy éves lány, aki minimalista, nagyon elegáns és macska vagy madár helyett lovakat tart?)), amik segítségével nem tartjuk majd unalmasnak az adott karaktert.

Szeretném külön kiemelni a klisés női főszereplőket. Általánosságban véve nehéz eltalálni a főszereplő személyiségét, könnyű átesni vele a ló túloldalára. Gyakran találkozok azzal, illetve írástechnikai oldalakon is gyakran említik, hogy a női főszereplők általában két kategóriába esnek: vagy egy igazi szerencsétlen, vagy annyira badass, hogy ezzel teljesen hiteltelenné válik. Azonban ennek nem kell fekete fehérnek lennie, figyelni kell arra, hogy ne essünk át a karakteralkotáskor a ló túloldalára. (Bővebben a karakteralkotásról már találsz egy cikket az oldalon, de később részletesebben belemegyek ebbe a témába is.)

Térjünk ki egy kicsit a klisés kifejezésekre.

Nincs mese, ügyelni kell, hogy az írásunkban ne vigyük túlzásba a klisés kifejezéseket. Mivel ezek már elcsépeltté váltak, ezért a kívánt hatásnak az ellenkezőjét fogják elérni, könnyen kizökkenthetnek az olvasás lendületéből. Vannak nagyon feltűnő irodalmi közhelyek, mint például a boldogan éltek, míg meg nem haltak, vagy az egyszer volt, hol nem volt, ezek általában annyira feltűnőek, hogy automatikusan kerüljük őket.

Pár kifejezés, amit találtam (köszi, aki segített a gyűjtésben): csókban forrtak össze, nyelveik vad táncot jártak, lecsapott a szájára, stb.

Klisés például (szerintem), ha egy szép férfi testet egy görög istenhez vagy szoborhoz hasonlítunk, hogy egy férfi szereplő csak azzal lehet dögös, hogy a haját túrja.

Ezek sokszor fel sem tűnnek az olvasónak mindaddig, amíg a szövegbe és az írói stílusba jól illeszkednek, azonban mértékkel kell használni a klisés kifejezéseket.

 

Önmagukban semmi gond nincs a klisékkel. Meg kell tanulni értékelni őket, azonban figyelni kell arra, hogy a történetünk ne álljon meg egy klisénél, hanem legyen benne a mi egyéniségünk, ötleteink, gondolataink. Egy történet klisésségét el lehet feledtetni az olvasóval, érdekes részletekkel, karakterekkel, stílussal, ahogy egy klisés karaktert is a részletei tesznek érdekessé.